Szokásos hétköznap, tanítási óra után. Egyedül ülök a teremben, már mindenki elment, kivéve én. Elgondolkoztam.. az életen, a boldogságon, amit én valamiért sohasem kaphatok meg. Vajon miért? Mikor ezen gondolatmenetemhez értem volna, halk lépteket hallottam az ajtó elől és megpillantottam a küszöbön Őt. Igen, ebben a teremben volt az utolsó óránk. Neki is. Azt mondta itt hagyta a kabátját, de a többi mondatára nem emlékszem, mert elmerültem a tekintetében, szemeiben és létében. Néztem, ahogy felveszi a kabátját és hallottam hangját, amint felém fordul. Hogy mit csinálok itt? Nem válaszoltam. Kérdezte, mikor megyek haza, azt mondtam nemsokára. Állt egy ideig, talán gondolkozott valamin. Felvette táskáját és sapkáját majd az ajtó felé indult. Csak néztem, néztem, ahogy életem szerelme kimegy az ajtón. Köszönt, de mintha meg sem hallottam volna, nem válaszoltam neki. Nem köszöntem el, mert nem értettem semmit, csak azt, hogy kettesben vagyunk. El akartam neki mondani, hogy szeretem, meg is volt rá az alkalmam, de nem tettem. Minden este rá gondolok és minden reggel Ő jut eszembe először. Minden pillanatomban ott van velem, hiszen mindig rá gondolok, de mégsem mertem elmondani neki az igazságot. Talán sosem tudja meg. Én sem, hogy mit válaszolna, de félelmem sokkal nagyobb annál, minthogy elmondjam neki az érzéseimet. Minden nap végignézem, ahogy más lányokkal van és mással telefonál, másnak fogja kezét és másnak csókolja száját, de félelmem ennél is nagyobb. Félek, hogy kinevetne, hogy semmibe venne és nem is nézne rám többször olyan sugárzó tekintettel, mint azt ma délután is tette. Azon a napsütéses, késő őszi délután.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.