Egy koratéli délutánon történt.. A barátnőim nem hívtak magukkal korcsolyázni, pedig ők már többször is voltak.. Én viszont a sport megszállottja vagyok, persze csak hobbiszinten.. Nem hagyhattam ki, hát elmentem egyedül. Kölcsönöztem korit, befizettem a belépőt. Hétköznap koradélután volt, suli után rögtön odamentem, nem volt senki a pályán rajtam kívül. Egy órára szólt a belépőm, gondoltam annyi idő pont elég lesz, majd bementem a koripályára. Nem tudtam, hogy nem a saját lábamon lépek ki onnan. Elindultam, először kissé félénken és nem éreztem az egészet, majd egyre gyorsabban és ügyesebben róttam még mindig egyedül a köröket.. A madár sem járt arra, még a zene sem szólt, pedig általában szokott. Miattam miért is indították volna el.. Közben gondolkoztam az életen, a hatalmas kérdéseken.. Miért pont Ő és miért pont én? És miért mindig ugyanígy? Miért vagyok egyáltalán? Majd hirtelen majdnem elestem, de szerencsére sikerült megtartanom az egyensúlyom. Pár másodperces pihenésképp kicsúsztam a pálya szélére és megkapaszkodtam. A gondolatok ismét kínoztak, így elindultam ismét, most már gyakorolni próbáltam néhány trükköt és egyre beljebb merészkedtem a körben. Egyre gyorsabban köröztem és egyre beljebb, már világomat sem tudtam, csak kínoztak a gondolatok és a kérdések és az élet, egyre rosszabb volt, egyre gyorsabb, míg éles fájdalmat nem éreztem és kiabálást nem hallottam.. Igen, elestem, súlyos sérülésem volt, hallottam ahogy kiérnek a mentők, de akkor minden elsötétült és nem éreztem már semmit. Sem fájdalmat sem semmit, csak erős fényt. Azt hiszem meghaltam. De akkor mi ez a hang? Nem, mégsem, lassan kinyílik a szemem és látom a barátnőimet, ahogy aggódó arccal állnak a kórházi ágy mellett. De Ő sehol. Hiába minden, Ő sosem lehet az enyém..

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés